Kürtőskalács Valdemoroban

Gödöllő spanyol testvérvárosa, Valdemoro, 2010-ben kiírt egy fotópályázatot „Gödöllő történelmi öröksége” címmel, amelyet egy fekete-fehér fotóval megnyertem. A díjátadó ünnepségen megismerkedtem Nuria Martínnal, a kommunikációs igazgatóval, aki meghívott Valdemoroba. Az elmúlt hétvégén végre ellátogattam az éppen barokk fesztivált ünneplő spanyol kisvárosba.


Valdemoro Madridtól délre 27 km-re elhelyezkedő, rohamosan fejlődő város. Leglátványosabb része a városközpont, valamint a Plaza de la Constitución és a szomszédos utcákban helyet kapott, a 17. századot felelevenítő Feria Barroca, amely kulturális visszapillantást nyújtott az 1603-as évre, amikor az első piacot rendezték Valdemoroban. 
Most három napig borították színes sátrak és vásári bódék a teret, amelyet eleinte sétálóutcának véltem, a negyedik nap reggelén azonban kiderült, hogy nem az. A sátrak még vasárnap éjjel eltűntek, helyüket parkoló autók foglalták el. Bár lehet, hogy ez csak azért tűnt számomra szomorúnak, mert a sátrakkal együtt eltűntek a ruhák, a díszes kosztümök, eltűnt a színes kavalkád, a hétköznapok elnyelték az időt, amelyről az ember azt gondolta: bárcsak így, ilyen sokszínű, vidám és mozgalmas maradhatna. 
Érkezésem napján azonban még nem tudtam, hogy Valdemoro ennyire jelentős élménnyel gazdagít majd. Pénteken este Nuria végigvezetett a városon és a piacon. S mivel jó előre felkészített, hogy „magyar sütemény” is van - amelynek azonban nem jutott eszébe a neve, csak hogy Gödöllőn megkóstolta - kíváncsian vártam a magyar sütemény-árust. A „süteményről” utóbb kiderült, hogy kürtőskalács, készítője pedig egy Spanyolországban élő román-magyar származású házaspár volt. 
Az elkövetkező két napban számtalanszor végigjártam a várost, ahol José Carlos Boza, Valdemoro polgármestere Gödöllő küldötteként fogadott. De a Feria Barroca árusaival és látogatóival is sikerült gyors ismeretséget kötnöm. Ehhez hozzájárult legalább 50 éves Rolleiflex kamerám is, amelynek minden téren főszerep jutott. Egyrészt azért, mert portrét készítettem vele a városról (a képekből előreláthatólag jövőre lesz kiállítás Valdemoroban), másrészt pedig azért, mert megnyitotta számomra az utat az emberek szíve felé, és gyenge spanyol tudásom ellenére vidám beszélgetéseket tett lehetővé rohanó digitális világunkban egy nyugodt rollfilmes kameráról, amelynek immár muchos años, azaz sok-sok év nyomja a vállát.
Köszönöm Valdemoro. Köszönöm Nuria. A képeket a filmen, amelyeket még elő kell hívnom, és azokat is, amelyek örökre a lelkembe ivódtak. Visszajövök.

Billinger Edit írása