Több százan gyűltek össze október 22-én a Corvin közben, hogy megemlékezzenek az 55 évvel ezelőtti eseményekről, és tisztelegjenek a hősök emléke előtt. A résztvevőket Bocskay T. József, a Világszövetség elnöke köszöntötte, majd dr. Gémesi György mondott ünnepi beszédet.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves barátaim!
Köszöntöm Önöket az ’56-os Igazolt Magyar Szabadságharcosok által szervezett ünnepi megemlékezés alkalmából itt a Corvin közben, azon a helyen, ahol legtovább folytak a szabadságharc küzdelmei. Itt a Corvin közben, ahol az egyik legelszántabb harc folyt a szabadságért, s mely harc hangjai messzire elhallatszottak, s adtak még néhány napig, néhány óráig reményt akkor, amikor máshol már megroggyantotta a forradalmárokat a katonai túlerő.
Megtiszteltetés, hogy elmondhatom ünnepi gondolataim azoknak a hősöknek is, akik itt küzdöttek azokban a napokban, és – sajnos már csak nagyon kevesen – itt vannak közöttünk. Bár egy fiatalabb generáció képviselője vagyok, mégis, ha más nem, de születésem időpontja alapján, konkrétan kötődöm 1956-hoz. De ahogy az elmúlt több mint két évtizedben egyre inkább ismertté vált az események sora, nagyon sok visszaemlékezést hallhattunk, előkerültek a képek, a filmrészletek, s bennem is mély és fájdalmas húrokat pendítettek meg a történések.
Nagyszerű érzés borzong bennem az október 23-ai események felelevenítése kapcsán. Fantasztikus jó érzés újra és újra látni, hogyan tudott itt, akkor Budapesten és vidéken egyszerre, oly elementáris erővel feltörni a szabadság utáni vágy, hogyan találtak egymásra az emberek, és hogyan tudtak pillanatok alatt egy közös nyelven beszélni, cselekedni.
Nem voltak számítógépek, nem voltak mobiltelefonok, profi logisztikusok, és mégis, mindenki tudta a dolgát. Nem volt fontos, hogy kinek mi a végzettsége, kinek milyen a vallása, gazdag-e vagy szegény, hogy öreg vagy fiatal: mindenkinek egyként dobogott a szíve. Úgy történt minden, spontán, mintha hosszú évekig készítették volna elő a forgatókönyvet. És azután megismerve a következő napok harcait, elkeseredett küzdelmeit, majd a véres megtorlást, nehezen tudjuk visszafojtani könnyeinket, és megszakad a szívünk. Néhány óra leforgása alatt hihetetlen magasságok meghódítása, azután néhány nap leforgása után a poklok kínja következik, miközben hősök ezrei bizonyítják hazafiságukat, s nem kímélve életüket sem, írják be magukat a magyar történelem nagybetűs, nagyrészt ismeretlen hősei sorába.
És hála Istennek itt vannak köztünk – ha egyre kevesebben is – élő hősei a történelmi napoknak. Bármely részén a világnak hatalmas ünneplés lenne ilyen évforduló kapcsán. Öröm és boldogság sugározna az emberek arcán, hirdetnék a világnak, hogy bizony, még egy ilyen, szovjet csapatok által képviselt túlerővel is szembe mertek nézni szabadságuk érdekében.
És mi? Hogyan ünnepeltünk a mögöttünk lévő két évtizedben? Megtaláltuk-e az elmúlt időszak emlékezései során az ünnep örömét? Megtaláltuk-e az ötvenhatosok aktuális üzenetét? Tudtunk-e példát venni, az akkori egymásba kapaszkodásból? Merünk-e, és tudunk-e őszintén büszkék lenni a hősökre? Át tudtuk-e adni a következő generációnak, a mai fiataloknak ’56 szellemiségét? Meg tudtuk-e teremteni a nyugalmat és a békességet a lelkekben és a szívekben? Vagy kezdetben óvatosan, egymás szemébe való nézés nélkül, féltékenységgel, néha haraggal vagy gyűlölködéssel, provokációkkal vagy politikai felhangokkal mutattuk meg, hogy „bizony, csak mi tudunk hitelesen ünnepelni és emlékezni.” Bizony, a sokszor érthető, de sokszor érthetetlen ellentétek is beárnyékolták az ünneplést. Pedig van mire büszkének lenni, mert tényleg megmutattuk a világnak, hogy mi magyarok a szabadságunkért képesek vagyunk a túlerővel szemben is önfeláldozással küzdeni. Büszkék lehetünk a több ezer névtelen, és ismert hősre, így a ma felavatandó táblán szereplőkre: Bessenyei Ferencre, Sinkovits Imrére, Mensáros Lászlóra és Darvas Ivánra is. Nekünk ilyen nagyszerű emberek fémjelzik a történelmünket. Hihetetlen erőt meríthetünk a példájukból a mai nehézségek könnyítésére. És ha 1956 kapcsán megtaláljuk az ünnep közös felületeit, nem a különbség, hanem a közös lesz a fontos, akkor a rendszerváltoztatás óta felnőtt generációban is kialakul az emlékezés természetes érzése.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mindannyian tudjuk, hogy nincs könnyű helyzetben az ország. Miközben súlyos pénzügyi, gazdasági nehézségekkel kell megküzdenünk, a nemzetközi pénzvilág szorító fogságában vagyunk. A társadalom nem kis részét nyomasztja az adósság. Nem csökken a munkanélküliség, és egyre inkább növekszik a létminimumon élők száma. Nap mint nap újabb és újabb kihívások elé állít bennünket az élet. Vészesen fogy a magyar, és egyre több a konfliktus, amely terheli mindennapi életünket. Egyre kevesebb erőnk marad a mindennapi küzdelmekben. Ez az a helyzet, amikor sokat segíthetnek az elődök. Az ő példáik, így az ’56-os hősök ma is szívet melegítő tettei. Nem féltek, és nem számítgatták, miként járnak jobban, hanem tették a dolgukat. Igazi bátorságról és hazafiságról tettek tanúságot. Hittek abban, hogy hőstetteikkel szolgálják a hazájukat és az egyetemes magyarságot. És hittek abban, hogy a tetteik igazi példaként szolgálnak az utódoknak. Hogy lehet, és kell küzdeni a diktatúra és az idegen hatalom ellen – ha időnként még oly reménytelen is. Ma nem kell szuronyokkal szemben állni, nincsenek idegen, megszálló csapatok, de tornyosulnak előttünk a megoldásra váró feladatok. Ezekhez valóban, újra elszántságra, szakértelemre, kegyetlen sok munkára, szövetségesekre és hitre van szükség. De nélkülözhetetlen az együttműködés és az alázat is. A túl nagy magabiztosság könnyen kudarchoz vezethet. Az ’56-os hősök példája mutasson irányt a döntéshozóinknak is az önfeláldozásból, az önzetlenségből és az összefogásból! Csak így lehet sikeres a jövő. Márpedig mindannyian a sikeres Magyarországban vagyunk érdekeltek, mint az itt harcolók is, annak idején. Ők akkor, itt, önzetlenül megtettek mindent a sikerért. Bízom abban, hogy a mai „forradalmároknak” is jó példát mutattak!
A rendezvényen dr. Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának fővédnöke külön szólt a megjelent fiatalokhoz, akiknek – mint mondta – feladatuk, hogy tovább vigyék 1956 szellemiségét és megőrizzék annak emlékét. Felhívta a figyelmet arra, hogy a forradalom idején is sok fiatal állt az események élére, vállalva a harcot és a hősi halált.
Az ünnepségen többen elismerést kaptak: a Szövetség átadta a Hűség a hazáért emlékérmeket, valamint a „ Hűség a Hazához 1956-os emlékserleget”, amit Kozma Imre, a Máltai Szeretetszolgálat elnöke vehetett át. Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékének ápolásáért több fiatal, diák is emléklapot kapott: köztük a Török Ignác Gimnáziumból Csitári Péter, Földi Gergely, Kovács Borbála, Német Noémi, Siklósi Bálint, Skultéti Tímea, Kóti Zsófia, Le Kim Evelin, Török Tímea és Sándor Attila.
Az emlékhelyen felavatták Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Mensáros László és Sinkovits Imre Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művészek emléktábláját, amit dr. Tempfli József nyugalmazott római katolikus nagyváradi megyéspüspök szentelt fel, majd Csuka Tamás nyugalmazott református tábori püspök és dr. Szebik Imre, nyugalmazott evangélikus tábori püspök áldott meg. A leleplezést Bocskai T. József, és Sinkovits-Vitai András színművész, Sinkovits Imre fia végezte. A táblát – hasonlóan a többi emléktáblához – a Varga Árpád kőfaragó mester vezette gödöllői Varga és fiai Kft. készítette.
Az ünnepi programban közreműködött Sándor Attila, a Török Ignác Gimnázium tanulója, Bokor János énekművész, valamint a Gödöllői Városi Fúvószenekar, Ella Attila vezetésével.
Gödöllőiek is részt vettek azon az ünnepségen, amit az Igazolt Magyar Szabadságharcos Világszövetség és külföldi társszervei rendeztek a Corvin közben október 22-én, hogy megemlékezzenek az 1956-os forradalom és szabadságharc 55. évfordulójáról. A rendezvényen dr. Gémesi György, Gödöllő polgármestere, a Magyar Önkormányzatok Szövetségének elnöke mondott ünnepi beszédet. 
