Tóth Lívia művei nem igényelnek magyarázatot. Létük evidens, megkérdőjelezhetetlen. A gyanútlan szemlélőt örvényként rántja világába. Spontánnak hatnak, pedig mélyen átgondoltak. De magyarázatot nem követelnek. Nem annyira alkotójuk személyisége, mint maga a teremtő erő süt belőlük. Műfajukra nincs szó, egyszerre képek, plasztikák, kollázsok. Asszociációs mezejük tágas, ugyanakkor mintha egyetlen gondolat megcáfolhatatlan jelei lennének. Ám magyarázatra nem szorulnak. Természeti tárgyaknak tűnnek, holott többségük nem mímeli, hanem újrateremti a természetet. Struktúráikban véletlen és szükségszerű összeolvad. Feszültséget generálnak, de ha van időnk kivárni, fel is oldják. A magyarázat felesleges. Varázslat történik, a gyapjú, ez a lágy, élő anyag képessé válik lényétől idegen minőségeket tükrözni: fénycsóva lobban, tűz ropog, kavics csörög, fű susog. A magyarázat szükségtelen – méltatta a művészt Varga Zoltán Zsolt.
„A művészetnek az a feladata, hogy létrehozza az ő „saját" képeit” – írta Tóth Lívia a kiállításához készített bevezetőjében. „A festőknek, ill. alkotóknak eszerint a művészeti médiumot kell tematizálniuk, és az absztrakció révén mindenfajta környezetből származó leképezést el kell űzniük. A képnek tehát, amely a művészet kontextusába kerül, meg kell változnia. Munkáim, ez értelmezés szerint, mindig az aktuális szubjektum tükröződései.”